Egy kedves szakértő ismerős Kovács Gergely, akivel meglátogattuk a videófelvétel készítése során a a Nyúzóvölgyi vérengzés néven elhíresült embertelen események helyszínét, kicsit jobban elmélyült a mementóként felállított fa emlékoszlop történetében. Megosztotta velem feltárt eredményeit, melyeket munkája iránti hálás köszönet kíséretében osztok meg itt változtatás nélkül.
(Linkek, hivatkozások a korábbi podcastokra, videóra ennek a bejegyzésnek a végén.)
„Van az úgy, hogy az ember csak nézegeti a térképet és egyszer csak egy név – valamilyen természeti képződményé, vagy épített műtárgyé, emléké – megragadja a tekintetét és nem ereszti. Valami ilyesmi az Emberevő cigányok (a történettudományban Antropophages Zungari Comitatus Hontesis – Hont vármegyei emberevő cigányok – dr. Noszkai Gábor: Jogtörténeti adalékok az 1782-ben Hont vármegyében kivégzett cigányok büntetőperéhez. Cigányfúró, I. évfolyam, 1994/3., 17. o.) vesztőhelye is, amit a Börzsöny nyugati oldalának térképét böngészve lehet felfedezni Perőcsény és Kemence között. Azokról az eseményekről, melyek az emlékhely felállításának alapjául szolgálnak, itt most nem esik több szó. Egyrészről ez egy viszonylagosan jól kutatott és megismerhető helytörténeti téma (szenzáció volt ez a XVIII. század végén, de még az 1927-es, szintén a környéken zajlódó hasonló, a honti cigányokat emberevéssel vádoló eljárás idejében is), másrészről a tudható információkat éppen most foglalta össze a Remetemente témával foglalkozó podcastja.
A podcast ágyazott meg annak a minitúrának, melynek célja az emlékhely felkeresése volt, elsősorban fotózási céllal. A túra részsikernek tekinthető, amennyiben az emlékoszlopot ugyan sikerült megtalálni, viszont az egy láthatóan elhanyagolt, valamikor talán gyümölcsösnek indult, körbekerített területen volt. Ráadásul nemhogy művészi, de inkább semmilyen értékkel sem bíró fényképet sem lehetett készíteni a körülmények miatt. A fennmaradó rész – az oda- és az onnan visszavezető út – meg legyen inkább elkönyvelve kalandnak, mert az akácosban botladozva és állandóan valamilyen tüskés ágra-bogra felakadva töltött időnél tudtunk volna elképzelni jobbat is. Sőt, bátran kijelenthető, hogy csak és kizárólag jobbat tudtunk volna elképzelni (legyünk őszinték: leszámítva egy bagoly-észlelést).
No, de vissza a témánkhoz: az emlékoszlopot én kopjafának mondanám (zéró művészettörténeti ismerettel felvértezve). A faoszlopban (-on) még látható a faragvány, mely felülről haladva az alábbiak szerint olvasható: „ROMA 1782-1982 MEMENTO”. Már itt egy sor kérdés merült fel bennünk, egyrészt, hogyan van az, hogy egy emlékhely egy elkerített, nyilvánvalóan magánterületen fekszik, illetve mik voltak a felállításának körülményei? Az első kérdéssel itt most nem fogunk foglalkozni, ennek prózai okai vannak. Egyrészt a tulajdoni viszonyok könnyen ellenőrizhetőek. Sokkal inkább az a kérdés, hogy ha valaki engedélyezi a területén egy emlékhely létesítését (vagy az később került magántulajdonba), akkor utána mégis miért kerítik el, ezzel a lassú, de biztos enyészetnek átadva azt, illetve lehetetlenné téve annak felkeresését?
A másik – sokkal érdekesebb – kérdés az, hogy milyen körülmények között, kinek, kiknek a kezdeményezésére került egyáltalán oda. A felállításának ideje ugye nem túl rejtélyes, lévén szerepel rajta az 1982-es évszám, amely a bicentenáriuma volt a gyilkosságoknak (ti. itt most a megvádolt cigányok megölésére gondolunk, mely szintén nem ezen írás témája, de végeredményben a bizonyítékok nélkül meghozott ítéletek alapján kijelenthető, hogy jogszerűnek semmiképpen sem volt nevezhető az eljárás). A továbbiak tisztázását egy Arcanumos utánaolvasással gondoltuk gyorsan letudni. Ez – a megfelelő keresési feltételek mellett – valóban egy pár perces feladat lett volna, az általunk előidézett összevisszaságban azonban sok érdekes részlet derült ki a korabeli cikkek alapján.
Tehát, az első keresési feltétel csupán ennyi volt „kemence emberevő cigány”. Semmi egyéb szűrés időszakra, illetve az alapból beállított relevancia szerint kerültek ki a találatok, még csak nem is időrendi sorrendben. Az első, a felkínált szövegrészlet alapján megnyitott cikk a Természetjáró Turista Magazin 2017. (124.) évfolyamának 1. számában megjelent „Emberevő cigányok vesztőhelye” című írás volt, melynek szerzője Lánczi Péter. A cikk tartalmi részével (a történelmi események leírásával) továbbra sem foglalkozunk. Ami érdekes, vagyis pont hogy nem érdekes, az a kopjafa. A cikk előtt egy egészoldalas fotó látható róla (52. o.), ami pontosan megegyezik azzal, amit mi magunk is láttunk ottjártunkkor. Négyzetes oldalú (alapú?) faragott kopjafa (talán a díszítettség hiánya miatt nevezhető inkább oszlopnak), az ismert felirattal. A teteje érdekes, klasszikus háromszögtetőt formáló falapokból áll (az 55. oldalon található rajzon látható, az 56. oldalon ismét fényképen, ez egyértelműen valamikor utólag került rá). A cikkben felbukkan Puskás Péter helytörténész neve, aki az eseményekről szerzőtársával egy könyvet is írt, és gyakorlatilag az események egyik legjobb ismerője volt, a cikk írója is innen veszi az információkat (a cikke végén felhasznált irodalomként hivatkozva: Puskás Péter – Végh József: Előítélet és vérpad). A cikk annyival ér véget, hogy tényszerűen közli, a faoszlopot 1982-ben állították.
A következő, tényleg merő véletlenségből megnyitott, a találati listában felbukkant cikk („Kannibálként kivégzett cigányok”, Népszava, 147. évfolyam 277. szám, 2020. 11. 26., 5. o.) végén viszont volt egy érdekes megjegyzés. Az írás végén az szerepel, hogy Setét Jenő (az azóta már elhunyt roma polgárjogi aktivista) feladatának tekinti annak feltárását, hogy „a Kádár-korszakban kik és milyen szerepet játszottak az emlékhely létrehozásában”. Hát igen, a mi fantáziánkat is ez izgatta már az elejétől fogva, és akkor ez azt is jelenti, hogy ennek részletei bizonyára homályba vesznek, hiszen ha 2020-ban ez ismert lett volna, értelemszerűen megírják. Akkor ássuk csak magunkat mélyebbre a cikkekben!
Pontosabban nem mélyebbre ásunk, hanem „magasabbra” (már amennyiben lehet magasra ásni). Ugyanis a legelső (legfelső) találat a Phralipe című folyóirat 1990-es I. évfolyamának 2. száma. A cikk címe: Osztojkán Béla – Puskás Péter: Nyúzóvölgy – beszélgetés egy régi perről. Igen, az itt szereplő Puskás Péter azonos a Kemencén élt helytörténésszel. A cikk beszélgetés is, és történelmi igényű írás is, amennyiben az „interjú” rendszeresen megszakításra kerül olyan blokkokkal, melyek részletesen taglalják a cigányság megjelenését és a velük való bánásmód alakulását Európa-szerte. Mi azonban továbbra is csak az emlékhely felállításának körülményeire koncentrálunk, amivel kapcsolatban találunk is izgalmas megjegyzést:
„[…] Kiváncsi voltam például arra is, hogy vajon községünk határában merre lehet az a hely, ahol egykor vérpadot állítottak a szerencsétlenek számára, és hosszas keresgélés, kérdezősködés és töprengés után eszembe jutott valami: bekopogtattam a hadtörténeti levéltárba. Innen bányásztam elő végül azt a kemence községről készített egykori kéziratos térképet, amin megtaláltam, amit olyan nagyon kerestem. Eddigi fáradozásaimért jutalom volt számomra, hogy találkozhattam és odavezethettem a királyréti olvasótábor cigány fiataljait, hogy velük együtt megadhattam a kegyetlen körülmények között elpusztult ártatlanoknak, községünk nevében is a végtisztességet, hogy a magam meggyőződéséből és jogán, utódaik jelenlétében, egyszer s mindenkorra rehabilitálhattam is őket. […] (Phralipe, i.m. 29. o.)”
Figyeljük meg, itt felbukkan két fontos információ, ami az eddigi botcsinálta nyomozásunkban még ismeretlen volt: 1982-ben a királyréti olvasótábor cigány résztvevői ellátogattak a helyszínre, ahol Puskás jelenlétében „megadták a végtisztességet” az áldozatoknak. Igen ám, de a fentiekből mit tudunk, és főleg: mit nem tudunk? Egy szó sem esik az emlékoszlopról, ami utólag azért meglehetősen furcsa, mert adva van egy helytörténész, aki az egész életét felteszi egy kutatásra, majd feltételezhetően sokévnyi munka után be tudja azonosítani az események nagyjábóli helyét és érezhetően meghatódva beszél a végtisztesség megadásáról. De akkor miért nem esik szó konkrétan az emlékoszlopról? Lehet, hogy a „végtisztesség megadásába” ezt Puskás beleértette? Ha 1982-ben került felállításra (ráadásul augusztusban kellett történnie, ha valóban a kétszáz éves évfordulóra időzítették), akkor az olvasótábor résztvevőinek látogatásakor már állt? Részt vettek ők is abban? Vagy arra csak ezt követően került sor? Fontos tudnunk, hogy a Phralipében 1990-ben megjelent írás újraközlés, az a feltüntetettek szerint először a Valóság 1983/1. számában jelent meg. Ez meg is szabta, mit olvastunk el következőnek.
A hivatkozott 1983-as Valóság-számban megjelent cikkben azok a részek a legizgalmasabbak, melyek nem jelentek meg az 1990-es újraközlésben. Nevezetesen itt már a cikk elé írt bevezetőben (ez sokkal rövidebb formában, épp a számunkra lényeges körülményeket mellőzve szerepel csak a Phralipében!) az szerepel, hogy „Cigányokról van szó, emberevéssel vádolt cigányokról, akikhez egy napra, kereken kétszáz esztendővel később, az egykori vesztőhely színhelyére odazarándokoltak a kései utódok, a helységhez közel eső királyréti olvasótábor cigány származású diákjai, hogy szerény emlékoszlopuk felállításával kifejezésre juttassák: tudnak a vérvádas históriáról immár ők is.” (Valóság, 1983/1., 82. o.) Tehát végre konkrét adatunk van arról, hogy kik állíthatták az emléket: ők pedig nem mások voltak, mint az olvasótábor cigány diákjai. Ez a kijelentés további kérdéseket vet fel.
Honnan tudtak egyáltalában az olvasótábor résztvevői a cigányperről? Lehetett-e ez az esemény olyannyira közismert, hogy a 200. évfordulójára a tábor résztvevői már előre felkészültek, hogy méltó módon emlékezzenek meg róla? Miért nem tiszta mindebben Puskás Péter szerepe? Az egyébként igen alapos Valóság-cikkben Puskás miért nem beszél magáról az emlékoszlopról? Nos, természetesen ezekre a kérdésekre csak hipotetikusan tudunk válaszolni a cikkek alapján.
Ami az olvasottak alapján számunkra a legvalószínűbbnek tűnik, az az, hogy Puskás Péternek sikerült beazonosítania a vesztőhely nagyjábóli elhelyezkedését, ebben semmi okunk sincsen kételkedni (ez akár szerepelhet is a fentebb már hivatkozott könyvében is, amelyet azonban jelenleg az online felületeken elérhető antikváriumokban sem lehet fellelni). Talán azt sem ördögtől való feltételeznünk, hogy ezzel az eredményével ő maga keresett meg olyan embereket, akik segíthettek az emlékoszlop felállításában (vagy bármiféle méltó megemlékezés megszervezésére). Ez azt is feltételezi (Megjegyzés: már amennyiben hitelesnek fogadjuk el, hogy az oszlopon szereplő 1982-es dátum valóban az állításé és nem csupán a bicentenárium jelölese, bár ez igen szokatlan volna, és ennek ellent is mond, hogy már a Valóság 1983. 1. számában megjelent a cikk erről, így annak legkésőbb 1982 végén meg kellett születnie. Ráadásul a folyóiratban megjelent fotó az emlékről – szándékosan fogalmazunk így, mert erre nemsokára pár gondolat erejéig még visszatérünk – legkésőbb egy koraőszi napon készülhetett, mivel a háttérben látható fiatal akácos teljes lombozattal bír.), hogy Osztojkán Bélához így juthatott el a hír, ebben az esetben pedig már fel tudtak készülni a tábor lakói az emlékoszlop elkészítésére. A véletleneket zárjuk ki: nagyon nehezen lenne elképzelhető, hogy ad-hoc „akcióról” volt szó. Puskás az Osztojkán-interjúban azonban egyszerre szerény (megadott végtisztességről beszél, de mintha fölöslegesen hagyná háttérben az emlékoszlopot) és kiáltja világgá vágyát, miszerint „Rehabilitálásuk nem csak az én feladatom!” Persze elképzelhető, hogy nagyon egyszerű okai vannak a cikkben szereplőknek: mivel az írás elején a szerző már megemlékezik az oszlop felállításáról, talán úgy gondolta ő is és az interjúalany is, hogy ez alapján ha a végtisztességről beszélnek, erre utalnak vissza.
Ami az újságcikkek alapján a legvalószínűbbnek tűnik, az az, hogy Puskás még „időben”, a 200 éves évforduló előtt azonosíthatta a kivégzések helyszínét, majd tudatosan kereste a kapcsolatokat annak érdekében, hogy méltó módon lehessen megemlékezni a tragédiáról. Maga Osztojkán Béla írja cikke bevezetőjében, hogy nem véletlenül ment az olvasótáborba 1982 augusztusában, hanem azért, mert már júniusban hallott a Nyúzóvölgyről (a kivégzések helyszíne, azt csak futólag jegyezzük meg, hogy ennek semmi köze sincsen a cigányok kivégzéséhez, mert az már évszázadokkal korábbi térképen is ilyen néven szerepelt, de ez most tényleg csak mellékszál). Tehát Puskás tudatosan készülve szervezhette az eseményt. Álláspontunk szerint erre szükség is volt, mert széles körben biztosan nem volt ismert az 1782-es tömeges kivégzés.
Kerüljön helyére az utolsó mozaik is. Bár Setét Jenő 2020-ban arról beszélt, hogy fel kell kutatni, kik vettek részt az emlék felállításában, ez az információ is fellelhető. A Képes Újság 1982. 38. számában Farkas Pál A nyúzóvölgyi per címmel megjelent, Puskás Péterrel folytatott rövid interjúját tartalmazó írásából tudható, hogy az emlékoszlopot 1982. augusztus 22-én, a kemencei kivégzések napra pontos évfordulóján emelték. A riporter arra is rákérdez, hogy kik járultak ehhez hozzá (egészen furcsa, hogy a jóval terjengősebb, még részletes történelmi hátteret is adó Valóság-interjúban erről egy szó sincsen…), mire Puskás megnevezi a Pest megyei és helyi tanács mellett a budapesti cigány értelmiségiként jellemzett dr. Bársony Jánost, Daróczi Ágit és Daróczi Józsefet.
És a konklúzió? Van-e egyáltalán konklúzió? Ha van, akkor számunkra talán az, hogy a nagy történelemben ezer és ezer olyan mikrotörténelem bújik meg, amelyek részleteiben alig- vagy egyáltalán nem ismertek. Vagy ismertek, de félreismertek. Érdekes volt látni, hogy egy elbaltázott forráskeresés hogyan tette lehetővé annak rekonstruálását a múlt felé haladva, hogy már évtizedekkel ezelőtt is hogyan változtak, formálódtak, keveredtek össze- és el információk, pedig ekkor még messze nem volt olyan információs zaj, mint manapság.
Az bizonyos, hogy az emlékoszlop megközelítésének lehetővé tételével és esetleges restaurálásával kapcsolatban a kemencei önkormányzattól érdemes érdeklődni. Addig vélhetően egyre több helyről fog eltűnni a Roma memento jelölése, ahogyan az a geocaching közösségben már megtörtént, bár az aktuális nyomtatott Börzsöny-térképeken még fellelhető.
(És talán egy utolsó utáni csavar: az Osztojkán-cikkben, a Valóság hivatkozott számának 89. oldalán található egy fénykép az emlékoszlopról, aminek az aláírása így hangzik: „Emlékkő a vesztőhely színhelyén”. Ezt azonban már végképp nem érdemes túlgondolni, bár érdekes, hogy a cikkbe kőként került be a fából készült emlékoszlop. Osztojkán személyesen is jelen volt, így látnia kellett azt, vélhetően a (kép)szerkesztő követhette el a hibát, ami csak utólag derült ki. Az eredeti képet, de még az újságot sem láttuk, azonban a szkennelt változaton az oszlop valóban tűnhet úgy, mintha kőből lenne, olyan sima a felülete. Más forrásban vagy oszlopnak, vagy egyenesen faoszlopnak nevezik.)”
Linkek:
A történetet részletesen bemutató, hivatkozott podcast:
A helyszínbejárásról készült videó:
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha megtisztelsz egy üzenettel, ezt ide kattintva tudod megtenni.
Ha nem akarsz lemaradni a jövőben megjelenő tartalmakról, iratkozz fel az új bejegyzésekről szóló hírlevélre