Azt mondják, hogy a gazdi meg a házi kedvence hasonlítanak egymásra, külsőre és belsőre is. Főleg egy bizonyos együtt eltöltött idő után.
Nem tudom, hogy ehhez Szárszói Márton macska mit szólna, az biztos, hogy a “házikedvenc” kifejezést rá vonatkozólag a leghatározottabban visszautasítaná. Merthogy ő a nap 22-23 órájában fekete párducnak érzi magát. (A maradék egy-két órában plüsscicának, amikor dorombolva smúzol, meg bemászik az ölembe, node erről férfiemberek szót sem ejtenek.)
Amúgy nézzük – a teljesség igénye nélkül-, miben is hasonlítunk:
- Mindketten szeretjük a madarakat – ha más-más módon is.
- Mindketten szeretünk kajálni és talán hedonistáknak is vagyunk mondhatóak.
- Mindketten elfogadjuk feltétel nélkül, hogy Remeténé a főnök.
- Mindketten szőrösek vagyunk és nem kimondottan szőkék.
- Ha nem vigyázunk, mindketten könnyedén növesztünk télire pocakot.
- Mindkettőnknek van bajsza.
- Mindkettőnkre igaz, hogy a zord külső érző szívet takar.
Most épp a fogászati dolgaink közösek. Mármint, hogy őt is altatva kellett fogászati ellátásban részesíteni, cirka fél éve pedig engem is és egyikünknek sem lett több foga a végére, mint amennyivel nekivágott a kalandnak.
Azonban itt kis különbség azért máris mutatkozik kettőnk között. Míg
Mártonunk tegnap, miután délután hazajött a kórházból, kimászva a cicahordozójából – amit örököltünk, de méretét tekintve szerintem azelőtt gepárdot hordhattak benne, ám így legalább fekete kedvencünk aprónak nem mondható egója is jól elfér ott – szó szerint egyből a tálkájához vette az irányt és őszinte csodálatomra bevert két zacskó halaskaját, ami után még hol szigorúan, hol kedveskedve nézegetett rám a tányérját nyalogatva, hogy adjak még. Persze nem adtam mondván, ez így is durva mennyiség volt őfőnégykilósságához mérten, ennek örömére az éjszaka folyamán még letolt egy tálka szárazeledelt is, ami csak tartaléknak volt kitéve.
No én mikor ilyen műtétem volt, még jó ideig csak pépeset tudtam enni – azt se sokat – és olyan szavak kimondásának megpróbálásával szórakoztattam Remeténét, amit megérteni esélye sem volt.
De lám, ez a fog is milyen közös dolog lett, mintha nem csak a jó dolgokat irigyelnénk el egymástól, hanem az ilyen nem annyira jó dolgokat is. Ebben a gazdi – házikedvenc viszonyban, ahol a gazdi csak képzeli magát gazdinak, mert leginkább cicamasszőr-zacskónyitogató státuszban van, a házikedvenc meg nem képzeli magát házikedvencnek, mert ki hallott még olyan császárról, akit ilyen hülye titulussal illettek volna?
Mindenesetre azóta is ezen gondolkodom, hogy tényleg hasonul valamennyire egymáshoz állat és ember a közös élet során? Vagy csak eleve olyan kedvencet választunk, aki belsőleg és talán külsőleg is hasonlít hozzánk?
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
Ha nem akarsz lemaradni a jövőben megjelenő tartalmakról, iratkozz fel az új bejegyzésekről szóló hírlevélre
