A buszon ült, az ablak mellett, zötyögtek a városban. Párás volt kissé az ablaküveg, odakint még éppen csak kezdte felváltani a világosság az éjszaka sötétjét, a csendesen szemerkélő eső cseppjei csíkot húzva gördültek végig az ablak üvegén.
Sokan voltak a járművön, de szeme folyton egy átellenben ülő, piros kabátos nőre tévedt. Mivel a nő a menetiránynak megfelelően helyezkedett el, ő maga pedig pont annak háttal, így tekintetük néha összeakadt.
Nem tudta volna pontosan megmondani, miért vándorolt újra és újra pillantása az egyébként áltagosnak mondható és még álmosan pislogó nőre, a piros kabátja, vagy a különlegesen kék szeme miatt.
Nagyon ritkán, vagy még sohasem látott ilyen furcsán acélkék szemeket, különlegesek voltak. Viszont a piros kabát is kiemelte őt a városi megszokott tömegből, ahol a legtöbben fekete vagy szürke ruházatot viseltek, ezért – főleg ilyen szomorkás, borongós időben – olyan volt szinte az egész város, mintha egy nagy-nagy mély szomorúság hullámozna át rajta lassan.
Vajon az emberek azért hordanak ilyen ruhákat, mert rossz a kedvük és depressziósak, vagy azért rossz a kedvük és depressziósak, mert mindenki sötét és szürke ruhákban jár? Vagy ez csak olyan dolog megint nála, amire a kolléganője mindig azt mondja kissé korholó hangnemben, hogy “János, ez óverszinking, megint óverszinking”.
Igen, lehet. Overthinking. A dolgok túlgondolása.
Hajlamos volt rá. Mármint alaposan megrágni és végiggondolni mindent, talán néha túlzóan is, illetve objektivitásra törekvése ellenére rossz következtetésekre jutni.
Sokan sokszor beszélnek Istenről, esetleg eljárnak templomba, mélyen hisznek abban, hogy hisznek, aztán szomorúak, félnek a holnaptól, félnek a haláltól.
A múltkor volt egy munkatársa édesanyjának temetésén. Szép idő volt, az ágakon boldogan csicseregtek a madarak, miközben odalent szomorú és síró emberek vettek körül egy gödröt, melynek fejrészénél egy ember olvasott fel sablonos, magvas gondolatokat, idézeteket életről és halálról, közben magasztalva az elhunytat.
Belegondolt, hogy lesz majd ott egy sír, talán virágokkal tele, lesz fejfa, vagy márványtábla, amin rajta lesz az ott bomló test születésének és elmúlásának dátuma. Aztán egy generáció, majd a következő generáció majd ápolgatja a sírt, kifizeti a hely bérleti díját, aztán eljön a harmadik, negyedik generáció, akinek az ott levő személy igaziból már semmit sem fog jelenteni. Akik sosem ismerték az életében, akik számára csak egy hajdanvolt ős, de leginkább csak egy név és két dátum a sírkövön. Az ő igazi elvesztett szeretteik majd mások lesznek már, mások, akiket ismertek élő, eleven és beszélő, gondolkodó emberként.
Nincsenek a temetőkben több száz éves sírok. Átlag embereknek a sírjai nem élnek ennyit. Az átlagemberek eltűnnek az időben és jól is van ez így.
Volt egy furcsa gondolata a születéssel és halállal kapcsolatban, amit igazán nem mondott, nem mesélt senkinek, legfőképpen azután, amióta a színpadon már valamicske sikert befutott és a neve már megjelenhetett ezzel vagy azzal kapcsolatban a sajtóban is.
De magában gyakran eszébe jutott. Természetes, hogy az emberek haláluk után is élni akarnak, folytatni akarják kapcsolataikat ott, ahol befejezték itt a Földön. A vallások pedig azért (is) vannak, hogy ideológiájukkal ezeket a vágyakat kiszolgálják.
Maga nem hitt ebben – bár Istenben mindig, töretlenül igen. Úgy gondolta, hogy amikor valaki megszületik, az olyan, mint amikor egy zsákot megmerítenek egy jó nagy adag ugyanolyan kinézetű mag halmazában. Véletlenszerűen kerülnek a zsákocskába magok, így lesz az ember, az egyedi. Így lett ő is, valahogy így, emberként ennél jobban aligha tudta volna leírni, megmagyarázni ezt. Aztán amikor meghalunk, ez a kis zsák kibomlik, a benne levő kis magok pedig visszahullanak a rengeteg sok hasonló mag tengerébe, hogy egyikük-másikuk teljesen véletlenszerűen bele kerülhessen a következő kis zsákocskába.
Elmerengett, olyannyira, hogy sem azt nem vette észre, amikor a piros kabátos nő leszállt és eltűnt a szürke emberek tömegében, sem azt, hogy nemsokára az ő megállója következik.
Tipikus reggel volt ez is, egy tipikus reggel a városban. Egyre világosabb volt és egyre kevesebb esőcsepp látszott már az üvegen.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
Ha nem akarsz lemaradni a jövőben megjelenő tartalmakról, iratkozz fel az új bejegyzésekről szóló hírlevélre
