Állt a hídon és a Parlamentet nézte. Mindig rácsodálkozott, mennyire csodálatos épület ez. Ilyenkor boldogság töltötte el a szívét, meg nem kevés büszkeség is – jó volt tudni, hogy itt él, itt dolgozik, ide tartozik, ebbe az országba.
Tudta azt is, hogy ez a mondat már elegendő lenne sok ismerőse számára ahhoz, hogy először csak úgy békésen hajbakapjanak aktuálpolitikai kérdéseken, majd aztán a beszélgetés végére ki-ki a saját “lövészárkából” az addigi kultúráltságát feladva válogatott jelzőket vágjon a magát egy másik “lövészárokba” beásó vitapartneréhez.
Az emberek hülyék.
Na jó, ez azért túlzó és durva leegyszerűsítés, amit természetesen iskolázott és okos emberként hangosan aligha merne így kimondani, de végül is magában miért ne lehetne ostobán, vagy akárhogy is, de őszinte. Az emberek hülyék.
Körbenézett és látta, hogy sok ember jön-megy a ki tudja milyen dolgára, de egy jó adag turista ugyanúgy megáll, mint ő, hogy elkészítsék a saját fotójukat az impozáns panorámával. Természetesen a divatos kifejezéssel szelfinek nevezett “én meg a híres, csodás háttér” típusú felvételek is szép számmal készültek.
Igazuk volt, ez csodás itt, ezen a tavaszias délutánon, a lassan-lassan lemenni készülő nap fényében.
Aztán eszébe jutott, hogy vajon mennyiben segíthette őt sikeres operaénekesi karrierjében az, hogy már igencsak ifjú korában ő volt képes egyedül egyben elbüfögni a La Marseillaise-t. Megint egy dolog, amivel akár félkomolyan, akár komolyabban csak fejben tudott elgondolkodni, levonni az ilyen és olyan következtetéseket, aztán majd magával vinni a sírba. Mert talán – nagyon talán – valamelyik jó barátjával egyszer egy többedik sör okozta oldottabb hangulatban kivesézhetik ezt a kérdést. De ennyi.
Kicsit fel is kuncogott, amikor megjelent előtte a kép, ahogyan a következő sikert hozó előadása után komolyan beszélgetve valamelyik komoly televízió csinos és komoly riporternőjével benyögné, hogy tulajdonképpen ez a böfögés teljesítmény, amelyet akkori kis cimboráival igyekeztek a legnagyobb tökéletességre fejleszteni, komolyan hozzájárult a jelenlegi sikereihez. Nem, ilyet nem lehet, maradnia kell a komoly szerepben – nagyjából el sem kell játszania, hiszen komoly embernek is ismerte és gondolta önmagát, mégis itt-ott (persze szigorúan csak gondolatban) időről időre előbukkant belőle a csibész kisgyerek.
Amikor például legutóbb egyik fiatalabb ismerőse megmutatta, hogy a népszerű telefonos üzenőalkalmazásban már lehet néhány hangot is küldeni – természetesen a legnépszerűbb fingás hanggal demonstrálva azt – megint előbukkant benne a homo ludens, a játékos ember.
Épp egy előadáson ült, melyre jó barátja, maga az előadó hívta meg és ment el örömmel. Nem csak tiszteletből jelent meg, valóban érdekelte a téma, az éghajlatváltozás ökológiai megközelítése. Érdekelte, mert jól tudta, hogy ez a barátja nem az az istenverése zöld, aki az egész kérdés fontosságát azzal teszi az átlagember számára hülyeséggé, hogy odaragasztja magát a reptér aszfaltjához, vagy műalkotásokat locsol le szarral vagy festékkel. Nem, a barátja a normálisan gondolkodni tudó és évtizedes tudással felvértezett ember volt, aki még jól is tudott előadni.
És éppen ennek az előadásnak a közepén jutott eszébe az a szellentés hang, amit a minap mutatott neki az ismerőse. Elképzelte egy pillanatra, hogy milyen is lenne betenni az előadó széke alá egy apró bluetooth hangszórót, ami a telefonjához kapcsolódna, hogy aztán egy igen komoly pillanatban rányomjon a telefonján a puki ikonra.
Majdnem felnevetett ezen a gondolaton. Ott és akkor. Szerencsére el tudta ezt kerülni, mert a téma komolysága miatt egyszerűen magyarázni sem lehetett volna, hogy min kacag. Az emberek hülyék. Ő is hülye.
Meg ez a világ is hülye, nyitott modern mégis akkora prüdériával, amekkorát évszázadokon keresztül nem látott az emberiség.
A milliók által nézett filmekben a teljesen természetes, velünk született meztelenség úristen tizennyolc karikás veszélyes tabu, de a vér, takony és agyvelő lassan már a mesék megszokott, realitással ábrázolt vizuális eleme.
Ecce homo. Basszus.
Májer dolog a filmekben száguldozni összevissza a rendőrök elől – úristen tizennyolcas karika sehol, de még tizenhatos sincs – aztán meg pislogunk, hogy a valós élet mentálisan és szellemileg kevésbé érett tagjai egy villanyoszlopon szétpréselődött testtel végzik, jobb esetben csak magukat küldve a halálba.
Lement a nap, hazafelé vette az irányt, lassan sétálgatva, nézegetve az embereket, az autókat, villamosokat, az életet.
Mikor a Nyugati térre ért, már sötét volt, de a forgalom még nagy. Valahol a híd alatt egy távolodó férfihang ordította ugyanazt a mondatot teli tüdőből, amit sehogyan sem értett pontosan, hogy azt kiabálja, hogy “Megbasztam a nőmet” vagy “Megbasztad a nőmet” netán “Megbasztam a nődet”, mert a híd sajátos akusztikája miatt ezt nem lehetett pontosan érteni, pedig igencsak jelentősége lenne ennek abból a szempontból, hogy ez a teljesen és tolakodóan szükségtelen, mégis hangosan zengő közlés boldogságot vagy szomorúságot takar – a szinte artikulálatlan ordításból ez nem rajzolódott ki megfelelően.
Amíg a buszra várt, egy kortalan roncs vonszolta magát a járdán a megálló felé, vélhetőleg kéregetni szándékozott. Minden mozdulatában benne volt a legutolsó mozdulat lehetősége, koordinálatlan mozgását tekintetbe véve csoda volt, hogy egyáltalán még két lábon tudott állni és menni.
Vajon milyen volt, mikor megszületett és előtte állt az élet? Örültek neki? Várták? Büszkén néztek össze a szülei, hogy “Ebből a lányból biztosan orvos lesz, Marikám!”?
Vagy már akkor is csak púp volt a szüleinek, mint most a megmaradt roncs a társadalomnak?
Jött a busz, felszállt, a zombiként mozgó roncsot elnyelte a város. A zombiként mozgó roncsok egyikét.
Ha hazamegy megeteti a macskát. Szokott beszélni ő maga is sokat a macskájához. Eleinte furcsának tartotta, de mára már nem érdekelte, beszélgetett vele.
Mert az emberek hülyék, nem?
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
Ha nem akarsz lemaradni a jövőben megjelenő tartalmakról, iratkozz fel az új bejegyzésekről szóló hírlevélre
