Elérkeztünk az utolsó napjához. Ilyenkor az ember kicsit megáll, visszatekint az előző évre és bizakodva néz a jövő felé.
Nekem nincs okom panaszra, jó év volt, ami elmúlt, s ha ugyanilyen lesz az elkövetkező is, cseppet sem leszek boldogtalan.
Remeténé, Szárszói Márton macska, a “csirkék” és jómagam is nagyon-nagyon köszönjük, hogy egész évben itt voltatok velünk, elmondtátok gondolataitokat, történeteiteketek, megosztottátok velünk tudásotokat és tapasztalataitokat. Boldog leszek, ha jövőre is megtiszteltek érdeklődésetekkel, jelenlétetekkel és természetesen hozzászólásaitokkal.
A Remetemente immár több, mint három éves – ha jól számolom. Akkor született, amikor kicsit megállt és elcsendesedett a világ, félelemmel telt meg. Aztán valahogy magmaradt.
Ha a Jóisten engedi, 2024-ben is ugyanúgy megyünk tovább, mint eddig. Hírnév- vagy pénzkeresési szándék nélkül, a magam amatőr módján minnél több természet- és életszeretettel, meg ha lehet sok-sok mosollyal megtöltve a kis világot, amit sikerül elérnem.
Ma sem tudnám annál jobban megfogalmazni, mint tettem azt valamikor idén tavasszal:
- Mit csináltál?
- Ültem kint és néztem a természetet.
- De akkor semmit sem csináltál?
- De. Kint ültem és néztem a világot.
- És történt valami?
- Fújt a szél, repkedtek a madarak, hangyák futkostak a lábamnál, még egy szöcske is rámugrott.
- De akkor nem történt semmi.
- Minden történt.
- És órákig ott voltál egyedül, remeteként?
- Tudod, jártam mindenfelé a világban, katolikus, református, evangélikus templomban, zsinagógában és mecsetben. Valakivel mindegyik helyen találkoztam. Valakivel, vagy valamivel, aki vagy ami most is ott volt kint, a hajladozó virágokban, a lepkékben, madarakban, fákban, bármerre is néztem.
- Isten?
- Nem tudom. Isten? Természet? A világ. Az élet.
Szívből kívánom, legyen olyan csodálatos az új esztendőtök, amilyet elképzeltek magatoknak!
