Kell néhány ilyen nap.
Picit elcsendesedünk – ki jobban, ki kevésbé, de valahogy mindannyiónkat átjár ennek a rövidke időszaknak a sajátos varázsa.
Kicsit megállunk, kicsit elgondolkodunk. Kicsit lejövünk a mindentudásunk csúcsáról, ahonnan hangosan próbáljuk túlkiabálni a saját csúcsaikon ordítókat.
Eszünkbe juthat, hogy a világból mindig kitörik egy-egy soha sem pótolható darab, amikor elmegy valaki és többé már nem áll velünk csillogó szemekkel nézve a fán futó fényfüzéreket.
Érezzük, ostobaság úgy bánni az idővel, mintha az számunkra örökkévaló lenne, mikor kisebb-nagyobb sérelmek okán hátat fordítunk egymásnak eldobva megannyi percet, órát, napot, hetet és évet, amit megbocsátással, mosollyal, szeretettel és leginkább egymással tölthettünk volna.
Kell ez az ünnep. Néha talán már mint egy falat kenyér. Kell, hogy emberek legyünk, hogy emberek maradjunk.
Hogy érezhessük, a mosolyból fakadó mosoly, a jóságért cserébe kapott felemelő boldogság, az öleléssel adott-kapott életenergia nem csak puszta divatos frázisok szirupos cukormáza.
Annál sokkalta egyszerűbb: maga az élet.
Szeressük, akit ma még szerethetünk, fogjuk meg a kezét, akinek még megfoghatjuk, öleljük meg, akit magunkhoz ölelhetünk. Töltsük meg a szíveket mosollyal, a szemeket boldog csillogással!
Áldott, békés Karácsonyt kívánok nektek, varázsoljatok most apró álmokat ti is magatok köré!
