Ha kicsit jobban elkap az írnivágy, lehet, hogy majd összehozok egy szösszenetnyivel hosszabb képes beszámolót itt arról, hogy milyen magyar turistaként csámborogni pár napot Svájcban. Lehet. Tervezem, bár oly sok mindent tervezek minduntalan.
De most inkább egy gondolat Stressából, ebből a majdnem ötezer lakosú észak-olasz kis üdülővárosból. Kicsit üldögélve itt a Lago di Maggiore tó partján, pazar szeptember közepi időben, nézve a turisták zajosan nyüzsgő hadát, el-elbámulva kicsit a híres szigetek, Bella Isola, Bella Madre és Bella Pescatori felé, valahogy minduntalan eszembe jut a kontraszt.
Nem kifejezetten csak az, ami egyéb helyeken is eszembe szokott jutni, ahol eszem a finom ételeket a többi turistával a véletlenszerűen kiválasztott éttermek valamelyikében. Nevezetesen hogy mi itt élvezzük az életet, miközben sok országban háború dúl, éheznek az emberek. El is engedi az ember ilyenkor a világ igazságosságának a keresését, mert ilyen tekintetben a világ szimpla szerencse. Ha jó helyre születtél itt ülhetsz a pocakos, lebarnult/leégett turisták között, ha meg rossz helyre születtél…hát az lószar. Ilyen a világ, meg néha azért álszent is. Jó, nem csak néha.
Nézem a szebbnél szebb központi szállodákat, melyek este varázslatos kivilágításaikkal teszik valóban pompázatossá ezt a helyet, hallgatom a vidáman csicsergő és kacagó népet, közben szemem minduntalan a hegyre felmenő üres drótkötélpályát nézi, amin nem közlekednek már felvonók. A kiinduló állomás épülete sem hangos már a Mottarone-hegyre fellibegőzni kivánó turistákról.
Mert itt nem is olyan rég egy tragédia történt, ami miatt a libegő bezárt. Sokan valószínűleg emlékezni sem akarhatnak arra, hogy itt valaha működött volna bármilyen felvonó is.
Mert ebben a bolgog kacagástól hangos kisvárosban halt meg 14 ember 2021.május 23-án. Teljesen értelmetlenül és feleslegesen, a Covid utáni pénzéhség miatti emberi felelőtlenség következményeként.
Akik előtte még ugyanúgy üdültek, nevettek itt boldogan, csakúgy mint mi, most, akik itt vagyunk.
Milyen furcsa is ez. Sokat emlegetjük hogy nem lehet tudni, mi mikor következünk, de sokszor csak úgy frázispuffogtató módon, bele sem gondolva abba, hogy miről beszélünk. Milyen komolyan zord és valóságos dologról. És tovább utálkozunk pitiáner sérelmeinkért nem beszélve egymással napokat, hónapokat vagy éveket úgy téve, mintha évezredek állnának rendelekzésünkre még. Végig sem gondolva igazán, hogy a bolgogság milyen törékeny tud lenni, hogy roppanhatnak pillanatok alatt össze emberi életek, sok-sok mindenre hivatott fiatal sorsok.
Együnk igyunk nevessünk, de emlékezzünk: nem tudjuk mennyi van, de az biztos, hogy szűkre szabott az időnk. Használjuk jól és jóra, ami még megadatik. Mert eljöhet a mi felvonónk is.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
