Mindenképpen szeretném hangsúlyozni már itt a bejegyzés bevezetőjében, hogy nagyon, de nagyon nem akarok politikai, legfőképpen pedig nem aktuálpolitikai kérdést csinálni a leírt témából. Magam meg vagyok győződve arról, hogy nem egy vagy két év, sőt, nem is egy vagy két évtized az, aminek a hol ilyen, hol olyan szervezése, hozzáállása, lehetőségei stb. vezettek ide, ahol most tartunk. Sőt, csatangolva szerte a világban azt látom, hogy ez a kérdés nem csak hazánkban okoz problémát hanem más, még oly modern társadalmakban is – sőt, néha ez mintha a modernizálódással együtt hatványozottan növekvő probléma lenne – látványos gondokat okoz.
Voltak egyszer valakik, akik vásároltak egy házat, nem is valahol az ország eldugott szegletében, valami Isten háta mögötti helyen, ahol a kultúra a helyi kultúrházzal együtt fagyott be még valamikor az átkos végén, de nem ám! Fővárosunk egy igen kellemes és kedvelt kertvárosi részében tettek szert erre az ingatlanra. Mivel a ház régi volt, felújításra szorult természetesen a fiatalok lehetőségeikhez mérten felújításba kezdtek. Meg is állapodtak a kivitelezővel, hogy az előre nagyjából kiszámolt építési hulladékot mennyi pézért viszik el, azonban arra nem igen számítottak, hogy nagy mennyiségben nem csak klasszikus építési törmelékek – kő, bontott beton, tégla, cserép stb. – elszálltására lesz szükségük. Történt ugyanis, hogy a földből egyre másra kerültek elő az eltemetett “kincsek”, amik tudj Isten miért anno nem kerültek elszállításra, helyette ott, nem túl mélyen a föld alatt találak nyugvóhelyre. És itt nem néhány rozsdás kanálra, eltört cserépre vagy üvegdarabokra kell gondolni, ó nem! Mint ókori ásatáson próbálták kiemelni az eltemetett bojlereket, sütőket és egyéb háztartási gépeket.
Voltak valakik, akik egy csendes, de jól szituált vidéki kisvárosban vettek egy régi, régi, többször átépített kis házikót, amit a maguk izlésvilágának megfelelően felújítottak, modernizáltak, azonban a hozzá tartozó hatalmas udvart és a még hatalmasabb, öreg, de megbízhatóan termő gyümölcsfákkal teli kertet nagyjából érintetlenül hagyták. Aztán ahogy teltek az évek, mindig csodálkozva tapasztalták, hogy mintha a föld, mint a test a gennyedző sebből, minduntalan tolná, taszítaná ki magából a felszínre a számára idegen dolgokat. Folyamatosan hol itt, hol ott csillogtak a fűben törött üvegcserepek, vagy virítottak cserépdarabok, szó szerint elfogyhatatlanul. Ha pedig egy-egy új növénynek, vagy csemetefának lyukat próbáltak ásni itt vagy ott – de a hatalmas területen szinte bárhol – minduntalan azt tapasztalták, hogy nagyjából mindössze a földfelszín néhány centiméteres rétege volt tiszta termőföldnek mondható, alatta vastag rétegben állt a tégla, a cserép és egyéb építési törmelékből álló réteg. És ez szinte soha, sehol nem volt másként a területükön.
Magyarázatul ott élő idősebbek elmondták a fiataloknak, hogy annak idején nem volt szervezett szemétszállítás – igaz jóval, de jóval kevesebb hulladékot termeltek az emberek, mert például mindenki a kis kannájával ment tejért, amit újra kimosott és újra tej szállítására használt – de a mégis keletkező hulladékkal kezdeni kellett akkor is valamit. Ami éghető volt, azt elégették, ami nem, azt eltemették.
Ma már van szemétszállítás hazánk egész területén, habár magam azzal találkoztam, hogy szervezettsége, életszerűsége és hasznossága jelentős eltéréseket mutat az ország különböző részeit tekintve. Akad, ahol külön kuka van a szelektív hulladéknak, ahova a papírt és műanyagot kell helyezni a jogkövető állampolgárnak, van külön kuka az általános hulladéknak és külön kuka a zöldhulladéknak. Akad viszont olyan rész is, ahol a zölhulladékot arra szolgáló zsákokban igyekeznek gyűjteni (kisebb-nagyobb döccenőkkel betartva az előzőleg meghirdetett szállítási időpontokat), hasonlóan a műanyag hulladékhoz, amit talán sikeresebben tartott periodicitással szállít el az épp aktuális szolgáltató. (Játszunk most azzal a szóval, hogy újrahasznosítás.) Azonban ezen a vidéken az addig megszokott évenkénti lomtalanítást kivitelezésében jóval nehezebb megrendelésre történő szállításra cserélték le.
És akkor még mindig beugranak emlékek. Akik fogták a régi kanapét, és még egy-két apróbb, régi bútordarabot, utánfutóra rakták és saját költségen elszállították a legközelebbi hulladékudvarba – ahogy az egy felelős állampolgártól elvárható. Ott pedig még nekik kellett nem keveset fizetniük azért, hogy eme keletkezett hulladékot (saját, egyszeri lomtalanítási hulladék) átvegyék tőlük.
Aztán ne is kanyarodjunk el a veszélyes anyagnak számító palatetők bontásának a kérdéséig, amibe ha jobban belemélyül az állampolgár, jó eséllyel elsírja magát, milyen költséget jelent pluszban a magyar jövedelmekhez viszonyítottan amúgy sem olcsó tetőjavítás- vagy csere abban az esetben, ha a lecserélendő tetőfedő anyag pala vagy hullámpala.
Hogy mindezt miért írtam le? Pusztán sokat töprengem azon, hogy vajon ezek a nehézségek járulnak ahhoz, hogy az országban mindenfelé járva látni az utak mentén a “véletlenül lepottyant” zsákok sokaságát, az erdőbe vezető utak lakott területekhez közel eső részén az ott örök álmukat alvó megunt kanapékat, gáztűzhelyeket, fürdőkádakat és még ki tudja mi mindent. Vagy ez akkor is ugyanúgy lenne, ha okosabban, ésszerűbben lenne kezelve a hulladékkérdés? Megoldás az, hogy néha lelkes aktivisták – tisztelet érte! – önkéntes alapon gyűjtik mások ezerfelé szétdobált szemetét? Hiszen egyrészt valóban, valaki végre eltűnteti a természetben szétdobált, szinte soha le nem bomló hulladékok tonnáit, viszont ennek a másik oldala, hogy szinte motivációt ad azok számára, akik a hulladékuktól való megszabadulásnak a “valahol csak úgy ledobálást” tekintik. Vajon segít az valamennyit, hogy a törvényeket – teljesen jogosan – szigorítják az illegális szemétlerakókkal szemben?
Mielőtt azt gondoljátok: nem, nem tudom a feltett kérdéseimre a választ. Baromira nem. Nem vagyok ultrazöld csak sír a szívem, mikor azt látom, hogy csodás helyeket csúfítanak el, tesznek tönkre a szeméthegyek. Szomorú vagyok, amikor azzal szembesülök, hogy a kamionosoknak kitett zsákokba személyautókból pakolják az otthonról hozott szemetet, vagy a park közkukáit az éj leple alatt szorgos kezek szintén otthoni, háztartási hulladékkal tömik színültig úgy, hogy aztán a parkban sétálók az apró hulladékaikat (zsebkenddő, csokipapír) másr ténylegesen sehova se tudják tenni.
Szentül hiszek benne, hogy itt mindössze az emberek kis, de annál látványosabb százalékról van szó. Ahogy a közösségi hálón is nem a legélesebb elmék a leghangosabbak, de könnyen keltik folyamatos agresszív kiabálásukat annak látszatát az átlagemberben, mintha sokan volnának és a társadalom nagy szeletét képviselnék. Hiszem, hogy az emberek nagy többsége hazaviszi a szemetét, amit kivisz az erdőbe, megoldást talál a keletkezett hulladékának civilizált kezelésére és csak minimális százaléka (magam mindig az “öt százalékként” szoktam csak emlegetni őket) kezeli méltatlanul és tisztességtelenül a természetet, dobálva szerteszét a szemetét. Csak itt is az a kis százalék vehető igazán észre, az ő tevékenységük csúfítja szerte a vidéket.
De mi lesz ezzel az öt százalékkal? Mindig lesz, amíg világ a világ? Nem tudom. De szerintem én már ezzel az öt százalékkal kell leéljem az életem itt, az eltemetett bojlerek földjén bízva abban az élhetőbb jövő érdekében, hogy a nálam sokkal mélyebb ismeretekkel rendelkező emberek igazán gyakorlatias és életszerű megoldásokat találnak ennek az állandó problémának a kezelésére.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
