Tudom, többször említettem már: sosem volt macskánk. Most újra elmondom, nem volt. Két éve azonban van. Szárszói Márton, aki bár majdnem teljesen fekete mégis úgy megszínesítette mindennapjainkat, ahogy azt addig el sem hittük volna. Ha úri kedve úgy tartja, már bejár a lakásba, saját fotelja van, mi pedig elvarázsolva nézzük Remeténével az elmélyülten hortyogó, a nyugalmat gőzerővel árasztó kis alakot és megállapítjuk – kilóra megvett minket ez a kis szaros…de tudj Isten miért, megérte.
Ez az alak pont olyan, mint amit akkor olvastam a macskákról, amikor még nem volt macskánk, kutyapárti voltam és sosem akartam macskát.
Teljes mértékben egoista. Az első a világon ő. A második és a harmadik helyen fej fej mellett van ő és saját maga. Majd ő, ő és ő, aztán meg a többi már kit érdekel? Mert őt nem.
Sokféle néven szoktam, szoktuk emlegetni, volt már Kuntakinte, Maki, Ubi és
még ki tudja mi más. Ami egyértelműen elmondható, nem névérzékeny. Egyáltalán nem. Ő pont ugyanúgy nem hallgat egyik névre sem. Ígyhát bármi
lehet.
Az egyetlen dolog, amire hajlandó figyelni, az a klasszikus és évszázados “Cicc!”
szó. Ilyenkor válla felett hátranéz és megpróbálja felmérni, vajon miért
ciccegett neki, aki ciccegett. Amennyiben úgy tűnik számára, kaja lehet a
dologban, amit a ciccegő neki szándékozik adni, akkor szeme felcsillan és
gőzmozdonyként dorombolva galoppozik az ember felé, majd odaérve jön a
macskanyolcasok sorozata az ember lába körül.
Azonban ha azt érzékeli, hogy nem kaja miatt ciccogott a ciccogó, na akkor
tekintete megvetőre vált, szinte érzi a bőrén az ember, hogy az öt kilós fekete
jószág egy szardarabként tekint rá, lenézően, mint egy király, aki kénytelen volt
észrevenni a mocsártól bűzlő parasztot. Majd elfordítja a fejét és egészen
biztos, hogy egyelten további “Cicc!”-re sem fogja még a füle botját sem
megmozdítani.
Mivel a kezdetben eltökélten “nemengedjükbeamacskátaházba” nézetet képviselő gazdik már megtörtek és nemhogy beengedik a cicát, amikor csak akarja, hanem saját fotelt is kapott, ezért ezt kihasználva – szinte teljesen logikátlanul – kéretszkedik ki, majd be, majd ki, majd be.
Azért használtam a szinte szót, mert amikor esik, akkor a történet egyértelművé és jéghideg logikájúvá válik: Márton cica az esőtől stabilan“tisztadepi” lesz, hosszan nyávogja el minden egyes alkalommal, hogy mennyire kivan attól, hogy esik és nem tud kimenni, majd lefekszik a foteljába és pisilni és enni is csak néha hajlandó felkelni.
Továbbá Mártonka kiváló alvó. Napközben. Nagyjából hajnal háromra-négyre tökéletesen kialussza magát és ilyenkor úgy dönt, ideje bemenni a kopaszhoz meg a tüsszentős cicájához a hálószobába és megmutatni nekik, elnyávogni, eldorombolni, hogy mennyire fontos a számára, hogy ők vannak és mennyire tudná értékelni, ha felkelnének és valamennyit (lehetőleg jó sokat) azonnal elkezdenék simogatni. Nem baj, ha nem ébrednek fel rögtön, egy kis függönybizgerálásra vagy kopasz fejtető nyalogatásra egészen biztosan felkelnek.
De mégis, mondjuk el a de mégist! Hogy egy ilyen kis egóbomba mégis hogyan lehet akkor ilyen kiskedvenc.
Fiúk, lányok, férfiak és asszonyok! Ezek a furcsa, szőrös négylábú lények olyan puha és selymes bundával rendelkeznek, aminek még akkor is jó az illata, ha a tulajdonosa egész nap kint csavargott a csalitosban. Ezek a négylábúak úgy dorombolnak, hogy valami érthetetlen de mégis egyértelműen érezhető és áldásos hatású nyugalmat sugároznak az embernek hangban és rezgésben át. Akik pusztán a teljesen békés alvásuk látványával át tudják adni némán az embernek az érzést: “Mit izgulsz folyton kétlábú? Az élet szép, minden rendben van! Nyugodj le és menj te is aludni!”
Jó éjszakát!
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
