Itt a nyár végi időszak és megjelenik a zöldben egy zöld, amit nem kedvelünk. Van természetesen más zöld is a zöldben, amit nem kedvelünk, mert szúr, csíp vagy vág, de ezt nem csak szimplán nem szeretjük, hanem nagyon nem szeretjük sőt, kimondottan utáljuk. Pedig olyan szép tudományos neve van.
Szóval a parlagfű és az ő csodálatos latin neve. Merthogy a parlagfüvek általános tudományos neve az, hogy Ambrosia. Ha pedig előkutatjuk szürkeállományunk mélyéről, hogy mit is jelent az ambrózia – netán internetes keresőt is segítségül hívunk – akkor valami olyan kezd derengeni, vagy szimplán oda jutunk, hogy az ambrózia bizony annak az eledelnek a neve volt az ógörög mitológiában, amitől az isteneik halhatatlanok voltak.
Innen pedig már csak hipp-hopp néhány doktorinternetes gondolatbukfenc és már el is jutunk oda, hogy a növény nem is rossz, sőt egészséges, gyógyhatású. Itt azonnal közlöm: én nem fogyasztanám, nem csinálnék belőle teát. Tény, hogy ezzel kapcsolatban egymásnak gyökeresen ellentmondó információkat találni mindenfelé, de talán nem nekünk kellene lenni a tesztalanyoknak.
Érdemes tudni azt is, hogy honnan jön ez az édesen émelyítő, kicsit a növényt bizalomgerjesztővé tevő tudományos név. A XVIII. században élt egy svéd orvos- botanikus-természettudós Carl von Linné, aki Szent Ambrus (azaz Ambrosius) milánói püspökről nevezte el a növényt. (Hogy ne kanyarodjunk túl messzire, mégis megemlítsük munkásságának jelentősségét: Linné volt az, aki megalkotta a modern tudományos rendszerezés alapelveit, a rendszerezés kategóriáit, az élőlényekre alkalmazta a kettős elnevezést tudományos névként. Alapjaiban ma is az ő elveit és eljárását használják a biológiában.)
Maga a ma hazánkban már mindenfelé nagy elánnal terjeszkedő és komoly gondokat okozó parlagfű Amerikából érkezett Európába, az elfogadott nézet szerint valamikor a XIX. század végén. A mai Magyarország területén az 1920- as években írták le először.
Jelenleg pedig ott tartunk, hogy tényleg iszonyúan sok embert kínoz ennek a virágnak – szerencsére csak szezonálisan – nagy koncentrációban támadó pollenje. Ha konkrét számokat keresünk, akkor azt találjuk, hogy hazánkban 1,5 millióan, Európában összesen mintegy 33 millióan szenvednek a parlagfű allergiától. Tudományos számítások szerint 2060-ra ez a szám már cirka 77 millió lesz.
S ha már a számok, még legyen még egy: egyetlen tő parlagfű mintegy egymilliárd pollent képes termelni, s ezeket akár ezer kilométer távolságba is elviheti a szél. Nahoppá!
Tünetek – azoknak, akik vannak olyan szerencsések, hogy nem voltak még kénytelenek megtapasztalni: köhögés, zihálás, szemviszketés, orrfolyás, orrdugulás, nátha, alvási problémák és még ki tudja mi minden.
Sok ismerősömtől hallottam az évek, évtizedek folyamán, hogy egészen addig, amíg vidéken laktak, ezer és ezer növénnyel (jó eséllyel parlagfűvel is) közvetlen közelről találkozva, semmi bajuk nem volt. Aztán miután felköltöztek a fővárosba, egy idő után kialakult náluk, majd egyre súlyosabbá vált a parlagfű allergia.
Ezen sokat vakargattuk a fejünket, hogy vajon miért lehet ez ilyen gyakori jelenség? Azért, mert közben megsokasodott a parlagfű-szám az évek alatt? Vagy azért, mert az allergiássá váló emberek folyamatosan korosodtak, romlott az alap egészségügyi állapotuk is?
Most viszont találkoztam egy ez irányban is érdekes információval: kutatások bizonyítják, hogy a földrajzi elhelyezkedés és légszennyezettség komoly hatással van az allergia erősségére. Tehát nemcsak a koncentráció fontos, hanem az is, hogy hol vagyunk és az adott helyen mekkora a légszennyezettség. A városba költöző vidéki emberek pedig pontosan ezzel találkoznak.
És akkor ide a végére egy érdekes, talán reménykeltő hír: van a parlagfűnek is természetes ellensége: egy bogár, a parlagfű olajosbogár (Ophraella communa). Ennek a bogárnak elsőrendű tápnövényei a parlagfű fajok. (Mi pedig Istenuccse nem sajnáljuk tőlük, ugye? Egyék csak!)
Ennek a kis soklábúnak az őshazája Észak-Amerika, Európában először 2013- ban írták le sőt, Magyarországon is detektálták már a jelenlétét 2020-ban. Szóval a helyzet korántsem reménytelen.
Nálunk Remeténét kínozza igazán a parlagfű allergia, magam egész kis tünetekkel megúszom. (Bár amikor az álcahálómmal bokornak próbálom álcázni magam a madárfotózáshoz, kimondottan hátrányos a tüsszögés.)
És sajnos nem tudok úgy járni egyet a szűkebb-bővebb környéken, hogy ne bukkannék kisebb-nagyobb olyan területre, melyet gazdáik valamiért elhanyagolnak és hagyják, hogy embermagasságú parlagfű nőjön rajta. Ilyenkor szomorúan sóhajtva állapítom meg: sajnos leginkább csak a bogárra számíthatunk.
Miután befejeztem ezt az írást és megjelentetve beszélgettem emberekkel a parlagfű helyzetről egy kedves méhész, Zsuzsanna számomra teljesen új, de érdekes információt adott nekem, nekünk. Ahogy mondani szokták: megint tanulhattam valami újat – hála Istennek!
Szóval az információ (szerintem nagyon érdekes, ezért is osztom meg itt, utólag frissítve ezt a bejegyzést): “…a méheinknek fontos őszi virágporforrás a parlagfű. A virágpor magas fehérjetartalmú eleség a méheknek és az embereknek is! Mézet a növényekről begyűjtött nektárból készítenek. A parlagfűről csak virágport gyűjtenek.”
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
