Szeretjük leegyszerűsíteni a minket körülvevő világot – ki tudja miért. Szeretünk mindent feketének vagy fehérnek, jónak vagy rossznak látni. Talán így egyszerűbb. Nincs ez másként a madarak megítélésében sem – legalábbis az általánosan elterjedt nézetek szerint. Rossz madár a karvaly, mert megeszi a téli etetőn táplálkozó madarak valamelyikét. Rossz madár a szajkó, mert dúvad. Jó madár a fakopáncs, a “fa doktora“. Jó madár a széncinege, mert annyira cuki.
Aztán – ha picit jobban elkezdünk utána olvasni – a valóság úgy ver képen minket, mint egyszeri embert késői hazaérkezése után a neje palacsintasütője.
Jó, már itt a legelején szögezzük le: olyan, hogy vércinege természetesen nincs. Ez csak egy hangzatos cím – vagy talán mégsem annyira csak az?
Szóval itt ez a cuki kis madár, a széncinege (Parus major). Kíváncsiskodva ugrál ágról-ágra, olykor hangosan, néha csendesebben, gyakran hangzik fel csőréből a jól ismert “kis cipő, kis cipő” dallam. Télen az egyik legaktívabb rendszeres látogatója a madáretetőinknek, odaröppenve napraforgó magot lop, mellyel egy közeli ágra száll, majd lábaival az ághoz szorítva feltöri, kifúrja azt.
Költési időszakban nem csak a mesterséges odúkat foglalja el, hanem más, nem igazán neki szánt, számára mégis szimpatikusnak talált tárgyat: postaládát, különböző csöveket.
Egyszóval egy cuki tollgombóc. Szeretjük.
Picit tovább olvasva rá kell ébredjünk, hogy ez a tökmag bizony – ha nem is hasonlít mondjuk egy sasra – alapvetően ragadozó. Apró rovarokat, ízeltlábúakat fogyasztanak előszeretettel, képzeletbeli tányérjukon pókok, szöcskék, bogarak és hernyók hevernek. Valóban nem a széncinege jelenik meg lelki szemeink előtt, amikor ragadozó madárra gondolunk, azonban ha megpróbáljuk beleélni magunkat egy mind a nyolc szemével rémülten a közeledő cinegét bámuló pók helyébe, akkor rájöhetünk, hogy a “rémséges” fogalma szimplán nézőpont kérdése.
De itt még nincs vége. (És ezen a ponton jelzem, ha szeretnéd továbbra is édes és cuki tollasnak látni a széncinegét, innen ne olvass tovább.)
Merthogy bizony úgy fest – ha nem is kimondottan gyakran találkozni vele – a széncinegék kedvelik elfogyasztani más állatok agyvelejét is, kemény csőrükkel feltörve azok koponyáját. Ilyen esetekről szól például magyar tudósok beszámolója Royal Society oldalán, ami hibernálódott barlangi denevérek széncinegék általi megöléséről szól.
De ugyanilyen vonatkozású egy természetfotós által rögzített videó is (tényleg csak akkor nézd meg, ha bírod a természet kegyetlenebb oldalának a látványát, mert egyesek számára túlzottan felkavaró lehet!), ahol egy békésen magot fogyasztó Zsezse (Carduelis flammea) csapat egyik tagját támadja és öli meg egy széncinege, majd fogyaszt belőle.
De szólnak beszámolók elhullott patás állatokból lakmározó széncinegékről sőt, állítólag középkori beszámolók szerint akasztott emberek zsírját is csipegették.
Szóval ez a világ nem jókra és rosszakra oszlik, nincs is olyan. A cukiság és a gonoszság pusztán nézőpont kérdése és – maradva a széncinegéknél, de nem kizárólag róluk beszélve – mindenki csak teszi a maga dolgát, amit a Jóisten vagy a természet (ki-ki válasszon saját világlátása szerint) rájuk rótt, feladatukká tett. És bizony minden feladat elvégzésére szükség van, mindnek oka van – még ha mi, XXI. századi emberek néha ezt durvának is tarjuk.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
