Fel
Boldogan ült vissza az autójába és csak mikor már beszállt, akkor vette észre, hogy még a táskájában mindig ott lapuló esernyőjét is elfejeltette kinyitni. Pedig ha csendesen is, de esett. Hosszú haja kissé elázott, ruhája is átnedvesedett, ami minden más napon borzasztóan zavarta volna. Kivétel a mai nap. Ma annyira boldog és elégedett volt magával, hogy ilyen apróságot még szinte észrevenni sem tudott, nemhogy bosszankodni rajta.
Bezárta az autó ajtaját, elégedetten dobta retiküljét és táskáját az anyósülésre, beindította a motort és elindult hazafelé az esti órákra tekintettel egyre jobban elcsendesedő utcán. Lassan hajtott, sosem szeretett igazán gyorsan menni. Sietni sem. Úgy gondolta, minden megvárja őt. Ha idegesíti magát folyton mindenen, attól csak stresszes lesz, ha pedig stresszes lesz, az csak egyre rosszabbá és rosszabbá válik. Ebben biztos volt, ezt jól tudta, annyi, de annyi ilyen elborzasztó történetet látott maga körül. Az elvált munkamániás főnöke, az alkoholista szomszéd, a gyomordaganatos nagybácsi. Mind mind újra és újra óva intették őt gondolatban: figyeljen a nyugalomra, nem éri meg az idegeskedés. Próbálja meg mindig a szép dolgokat észrevenni az életben, amit szeret, ami boldoggá teszi, ami mosolyt tud csalni az arcára. És így is tett, erre koncentrált minden áldott nap és meg volt győződve arról, ezt környezete is észreveszi és értékeli. Az emberek keresték a társaságát és ez leginkább derűs személyiségének tudta be. Meg amúgy sem szeretett gyorsan hajtani. Miért jó ha az ember csak egyre-másra a gyorshajtásos csekkeket fizetgeti be, mint a volt barátja? Meg ő amúgy sem olyan sportos, pasis csaj. Ő nő, a szó klasszikus értelmében.
A visszapillantó tükörben látta, ahogy távolodik, majd tűnik el az esős esti fények tengerében az állatmenhely, ahol most már jó helyen van. Ahol most már kedves, gondoskodó emberek veszik körül, ahol meleg van, ahol nem esik, ahol nincs hideg, ahol van étel. Nem kell nélkülöznie, fáznia, rettegnie. Úgy gondolta, csakis az égiek terelhették ma arra az útra, abba a faluba. Hiszen esze ágába sem volt arra menni, a GPS egész addig sivalkodott, hogy forduljon vissza, ne arra menjen, amíg szimplán megunta és kikapcsolta a modern kor tájékozódási vívmányát. Ő igenis arra akart menni. Mert mikor lefelé tartott a gyorsforgalmi úton a konferenciára, már akkor megnézte, megcsodálta a helyet. Már akkor megfogalmazódott benne a gondolat, hogy arra el kell majd valamikor kanyarodnia. Fogalma sem volt róla, hogy mi is van arra, hogy az erdővel borított hegyre bekanyarodó, majd a fák közt elvesző út pontosan hova is visz, de tudta és érezte: látni akarja. Mert csodálatos. Mert olyan hívogató. Amíg a konferencián kiskosztümben mosolyogva hallgatta a vezetők dögunalmas önfényezését az előző év hatalmas eredményeiről, lopva megnézte telefonján a térképet és örömmel látta, hogy a kis út, amit kinézett, felkanyarodik egy kis faluhoz, ami a hegyen van, majd a hegy másik oldalán visszatér. Távolságban talán nem annyira nagy kitérő, de mivel az utat a térkép szerpentinesnek mutatta, tapasztalatból már tudta, időben ez jóval hosszabb lesz. De cseppet sem bánta, hova a csodába is sietne. Egyedül él az apró belvárosi lakásában, még csak kedvenc esti sorozata sincs, ami hazavárná. Mikor elképzelését tettre váltotta és lekanyarodott a kis útra, már érezte, nagyon jól döntött. Egyszerűen pazar volt a környezet, a ráboruló fák alagútjában kanyargó út, amin kénytelen volt lassabban menni, mert eléggé kátyús volt. Ez azonban cseppet sem zavarta. Forgalom nem volt, kanyargásával az ég egy adta világon senkit sem zavart, sőt, még nézelődni is tudott. Az út valóban egy aprócska faluba vezetett, ahogyan a térkép is mutatta neki korábban. Takaros de láthatóan öreg falu volt, régi házakkal, némelyik a tornácos kialakítása miatt évszázadosnak tűnt. A központban kis fatornyos templom, úgy tippelte, jó, ha egyszerre néhány tíz ember be tud oda menni istentiszteletre. A falucska csendes volt, sehol sem futkostak gyerekek, sehol sem gyalogoltak emberek dolgukat intézve, de még a házak előtt sem beszélgettek idős asszonyok. Ezt annak tudta be, hogy habár délután volt, a hőség még mindig nagy volt.
És akkor meglátta őt. Egy poros, földutas utcácska végén egy régi útszél jelző kövön üldögélt. Idős cicának nézett ki, kicsit csapzottnak. Szőre egyáltalán nem csillogott szeme pedig olyan szomorúnak tűnt. Szürke-fehér bundájából a fehér már megfakult, talán kicsit rá is ült már a por, inkább koszos-fehérnek hatott. Egyértelműen látszott rajta, hogy soványka, minden bizonnyal sokat nélkülözhetett szegény állat.
Nem is tudta hosszan nézni, annyira szívbe markoló volt számára a látvány. Elfordult a másik irányba és továbbhajtott.
Már kiért a faluból és újból a szeme elé táruló táj szépségét csodálta, amikor egyszerűen beléhasított a szégyen: nem teheti ezt. Nem lehet ilyen gyáva, hogy mindig elintézi a fejének félrefordításával, ha ilyen számára megterhelő dolgot lát. Igenis vissza kell mennie, segítenie kell!
Így történt, hogy a cica végül az autójában kötött ki. Eleinte őrültnek tartotta magát, mert félt, hogy a hátsó ülésen teljesen békésen üldögélő majd elalvó állat egyszer csak felpattan és össze-vissza fogja karmolni őt, a vége meg baleset lesz…de nem. Semmi ilyen nem történt, teljes nyugalomban jutottak el a menhelyig.
Most pedig, ahogy a menhely teljesen eltűnt a szeme elől, boldog volt. Tett valamit, megmentett egy életet, még ha öregecske is volt. Legalább az idős kora legyen szép és méltó befejezés, talán egy olyan gazdinál, aki tudja szeretni. Ő sajnos nem fogadhatta örökbe, mert annyit volt távol otthonról a munkája miatt, hogy az teljesen vállalhatatlan lenne egy állattartással komolyan és kötelességtudóan foglalkozni kívánó ember számára.
Mosolygott, mint mindig. A lelkében is.
Le
– Szép temetés volt. Nagyon megható…Nem hideg a pad, Klárikám?
-Nem Irénkém, nem, hoztam magammal kispárnát, mint mindig. De látom, te is.
-Igen. Tudod szeretek ilyenkor kicsit leülni itt, ezen a padon. Olyan nyugodt ilyenkor itt, mikor már mindenki elment.
-Szép temetés volt. Gyönyörűek ezek a koszorúk. Szegény Ilka, milyen hirtelen elment…milyen hirtelen…
-Valóban. Nem volt már fiatal, de még olyan életerős volt, annyi tervvel, annyival. És most, látod Klárikám, látod mi lett. Csak a Jóisten tudja, mit hoz a holnap. Csak a Jóisten.
-Milyen szépek az unokái, milyen nagyok már. A gyerekeken látni, hogy telik az idő.
-A múlt héten még beszéltem szegényemmel a mise után. Olyan furcsa ez. Én mondom neked Klárikám, valahogy nagyon furcsa ez. Még annyi mindent mondott, mit szeretne ültetni, mit hova rendezni…
-Olyan, mintha hirtelen elengedte volna az életet Irénkém. Tudom, Béla atyának nem tetszik, ha ilyet mond az ember, de Béla atya az Béla atya. Te meg tudod, hogy van ez Irénkém. Megérzi ezt az ember. Én még beszéltem vele tegnapelőtt és hát…mint akibe csak hálni jár a lélek. Borzasztó, rettenetes… -Hálni? Hát annyira?
-Annyira!
-Talán valami vírust kapott el?
-Vírust? Irénkém, itt?
-Az igaz!
-Erőtlen volt, nagyon. Meg csak azt mondogatta, minek már élni, minek is. Meg hogy mi értelme. Nem tudom, mi történhetett vele. Nem tudom. -Istenem. Hogy változhatott meg ilyen hirtelen? Mi történhetett?
-El sem tudom képzelni. Próbáltam kérdezni tőle, de alig figyelt rám.
-Alig?
-Alig Irénkém, alig. Csak bóklászott ott egy tányér tejjel és azt az öreg macskáját kereste, tudod, amelyiket annyira imádott. Állítólag generációk óta a családjukhoz tartoztak annak a macskának a felmenői is. Ez olyan….na érted Irénkém, olyan regénybe illő: emberek, macskák, századok…
-Milyen szépen mondod, milyen szépen…. megváltoznak az idők és elmúlik minden. Össze voltak azok nőve azzal a macskával, az bizonyos. Mennyit nézett az az állat minket is mindig arról a kőről, mikor mentünk valamerre…..Mi van vele?
-Nem tudom, majd megnézem hazafelé. Most nem láttam a kövön…ki tudja. Ha előkerül, adok neki tejet.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
