Az ember csak addig gondolja azt, hogy a lakott területhez közeli madár-, állat- és tájfényképezés legkomolyabb zavaró tényezői közül az egyik legerősebb egy Szárszói Márton nevű fekete macska, amíg nem hozza őt össze a sors Krézivel, aki egy elmondhatatlanul egyedi, örök jelenség.
Szombat délelőtt, alföldi kisfalu széle (párhavonta megfordulok az ország ezen szegletében is), az idő szeptemberi vénasszonyos-nyaras, a környező világ csendes, békés, kicsit még mocorog is a látóhatár a kukoricás mellett, mint a valódi nyári, forró napokon. Bal oldalon, a nem túl távoli kerítésnél először egy, majd két birka nézi csendesen, de jól láthatóan teljesen értetlenül a semmittevésemet, nézelődésemet. Aztán mikor mély hangon ugatni kezdenek, akkor jövök rá, hogy hoppácska, ezek a borjú méretű izék dogok. Ilyenkor az ember nem tehet mást, mint hogy teljes hittel bízik a kerítésben ahhoz hasonlóan, ahogy a felszálló repülőgépen izzadó tenyérrel a karfába kapaszkodva abban, hogy az a levegőben marad.
Picit később a kutyák megunják az ugatást látva, hogy az alak – aki Isten tudja, mit izél ott – semmit olyat csinál, ami szerintük helytelen lenne. Elcsendesedik minden, már csak egy távoli tanyáról hallatszanak női kacarászások, ami valószínűvé teszi, hogy a hölgyek szombat reggeli kávéjába belekeveredhetett egy kis bonbonmeggy is.
Ez az a rész, amit nagyon, de nagyon szeretek, mert gyönyörű és kimondhatatlanul pihentető: csendesen meghúzódva, szinte beleolvadni próbálva a környezetbe a természet és a táj csendes szemlélése, alkalomadtán kattintgatás a fényképezőgéppel.
Ééés akkor valaki sündörödni kezd körülöttem, egyre közeledve felém, úgy téve, mintha a földről csipegetne fel mindenfélét, pedig jól tudom, csak így akar észrevétlenül minnél közelebb kerülni. Már ismerem ezt az alakot, nem először futunk össze: ő Krézi, a tyúk.
Krézi egy hajdani nagy baromfiudvar egyedüli túlélője, a maga fajában matuzsálem, olyan öreg, hogy a rókáknak sem kell már. És Krézi nagyon furcsa lélek, talán mert egy amúgy sem kifejezetten okos fajhoz tartozik, egyedül is van már elég régen, valamint a kor is megzavarta már. (Bár gazdájától megtudtam, hogy napi egy tojással még mindig megajándékozza őt.) És Krézi – ha úgy kattan épp be neki – barátkozni akar. Ez nála konkrétan lábcsípkedést jelent, ami ha fényképezés alatt váratlanul ér – és ő mindent elkövet azért, hogy elaltassa az ember éberségét – úgy tud megijeszteni, hogy sikítva hajítod el a fényképezőgépet.
Ezen a ponton pedig már rutinosan bele is törődik az ember: ez a fotózás, feltöltődés, természetfigyelés szimplán kuka. Mert Krézit nem lehet elzavarni, egyáltalán nem érti, ha hessegeted, csak kissé hátrahajva nyakát értetlenül bámul rád. És úgy meg nem lehet fotózni és elmélyülni a táj nézegetésében, hogy közben fél szemmel egy szélütött tyúkot figyelsz. Úgyhogy sóhaj, pakolás és beletörődés, hogy megint kevesebb fotóból válogathatsz majd a Remetemente oldalára.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
