Vannak helyek, ahova szimplán csak jó kiülni. Tele vannak ilyen-olyan energiákkal, amiket az ember szépen lassan magába tud szívni, aztán ezekkel – mint autó a benzinnel – feltöltve, felvértezve megint lehet boldogan pörögni. Ez a hely is pontosan ilyen.
Amikor először jártam itt nyáron, leültem a partra és már épp boldog merengésbe kezdtem volna az élet komoly és kevésbé komoly dolgairól, amikor mintha apró kamikázék hadseregei támadtak volna meg, mintha mákszem darazsak ugrottak volna ezrével nekem.
“Basszus, a szúnyogok!” jutott eszembe, miközben hirtelenjében néptáncossá átváltozva, cifra magyar csapkodósakat bemutatva menekültem a helyszínről, egyfolytában magamat szidva, hogy olyan vagyok, mint a városból először vidékre szabadult gyerek, aki épp csak most találkozik a természettel és a benne élő, számára nem feltétlenül szimpatikus lényekkel. Nem pedig az, aki valójában vagyok: évek óta a természetben közelségében élő, azt figyelő és imádó valaki. De lám, az ősz, tél és tavasz gyorsan el tudja szoktatni az embert bizonyos dolgoktól.
Persze azóta már nyáron rutinosan érkezem, olyan illatot árasztva magamból, mint egy komplett citrusliget, köszönhetően a részben magam, részben Remeténé által (az általam magamon sosem látott helyekre) fújt szúnyogriasztónak köszönhetően. Ilyenkor azért határozottan jobb, a több millió szúnyogból már csak a maradék, kőkemény, acélos elszántsággal rendelkező, vagy nagyon éhes szúnyog indít támadást. És ugye a kis siker is siker, kevés pukli meg kevés pukli. Ez meg egész közepes sikernek mondható.
Szóval most legutóbb itt üldögélve, élvezve a csendet, csobogást, szélfújást meg minden más ilyesmit, ismét elgondolkodhattam a dolgokon. Komolyabbakkal nem untatnálak, ami a könnyedebbeket illeti, töprengésre késztetett a címadás gondolata.
Nevezetesen, hogy magam, bármikor írásra adtam a fejem és az írásnak címet kerestem, valahogy mindig csak úgy beugrott magától valami, ami gyorsan oda is került az iromány elejére. Szerencsére azt mondhatom, mindig sikerült szerintem odaillő, de nem kattintásvadász címet kiókumlálni, mert nagyon nem vagyok híve a csak a klikkekre épülő, azokért készülő, hangzatos címeknek, melyek aztán az írás további részeivel köszönő viszonyban sincsenek. (Pedig ez manapság a sajtóban nagy divat.)
Az ebbéli gondolkodásom apropóját pedig a legutóbbi, itteni írásom címadása adta: félrevezető lett. Az ezt megelőző, Csakacsoki című bejegyzésemre – egészen biztosan a címadás alapján (mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa) – egy számomra nagyon kedves, a cukrászatot kimagasló művészi szinten gyakorló ismerősöm úgy ugrott rá, mint az a bizonyos gyöngytyúk arra a bizonyos dologra. Merthogy csoki és ha csoki, akkor az őt csak érdekelheti. Aztán kedves, de kissé számonkérő módon jegyezte meg, vagy jelezte a maga finom modorában felém, hogy azért ejnye, no, ez a csoki nagyon nem az a csoki volt, amire számított. A csoki pedig szent, amivel magam is teljes mértékben egyetértek, mivel gyakorló hedonistaként szívesen áldozok ezen az oltáron (is).
Szóval igen, itt ülve, a madárdalos parton, citrusillatban úszva vontam le a következtetést: a címre igenis jobban kell figyelni! Nem csokizunk összevissza. Legalábbis mi nem. A kis “ajándékosztogató bogyeszkirály“, az előző bejegyzésem alanya természetesen erre a gondolatomra fittyet hány, továbbra is folytatja jól megszokott tevékenységét.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
