Néhány vers még Pre-Remete korszakból, melyek eddig a ,ók mélyén lapultak. Gondoltam, leporolom őket (mindösszesen néhány darab) és felteszem ide. Miért is ne?
Más lett
Azóta más lett a reggeli napsugár,
millió kristálya boldogságot ragyog,
azóta más lett az esti holdvilág,
azóta mások lettek a csillagok.
Egekig nyújtózva zöldellnek a fák
és pajkosan játszó fuvallatok
ringatják álmait ezer levélnek,
dalol nekik száz szellőtorok.
Jóllakott fellegek úszkálnak az égen,
hasukon játszó fürge napkarok,
trillázó madárhad cikázik fel s alá,
mint fáradhatatlan, apró angyalok.
És amerre csak lépek napfény kísér,
amerre csak járok, szellő símogat,
körülöttem végtelen, ragyogó a világ,
bármerre megyek, kék szemed hívogat.
S melletted fekve a csendes éjszakán,
holdsugár bejárta szobánk rejtekén,
ezer és ezer hálaszót suttogok,
mert melletted végre célba értem én.
(Zentai Zoltán)
Kedvesemnek
Vidáman telnek a percek, az órák
és boldogan születnek tegnapok
a mából, melyet megélni most már
csak melletted tudok.
Hisz mit érne bármi, ha rád kéne várni,
ha úgy keltenének a reggelek,
hogy takaró alól kinyújtott kezemet
nem símogatná meg kis kezed.
Hisz mi lenne szép, mi lenne csodás,
ha nem látnám csillanni két szemed
és mi fájhat nekem már ezen a világon,
amíg testem, lelkem öleled…
Édesebb álmokat ma sem kívánnék,
mint melyeket mi ketten csendesen
egymásnak álmodunk szó nélkül suttogva:
Míg élek, szeretlek, kedvesem.
(Zentai Zoltán – 2005.11.05)
Pillanat
Templom áll a domb tetején,
mellette én,
mint temető csendjében harangszót váró
magányos, vén kődarab.
Fejfák között szél suhan át
elsírva dalát,
a nyelvén mit közülünk senki nem érthet és
nem tanulhat meg soha.
A holtak csendje ölel s egy
érzés jön el,
száll meg mélyen, ragad meg legbelül, pedig
meglehet, hogy nem is akarom.
Mert féle, itt megértem, a sok kérdést
miket kértem,
hogy valaki egyszer, csak egyetlen egyszer
válaszoljon meg nekem
(Zentai Zoltán)
Kit érdekel
Ki vagy? Kit érdekel…
Én minden nap látlak ott
az út túloldalán és a fagyott
betonlapon, bűzittas rongyokon
nézed, hogy gurul tovább a gondokon
mindig segítő támaszod palackja.
Valaki, valamikor a kezedbe adta,
hogy elnyomjon múltat és jövőt
és megszépítse azt a nőt
kit melletted támaszt a bérház fala
s üveges szemekkel üldögél az önmaga
termelte szennyhalom tetején.
Valahol útközben lemaradt a remény.
Már nem ámít azzal éjszakákon át,
hogy lakásod kirakat-falát
téglára váltod valamikor, és egyszer eljön a napja,
mikor szobád fényét nem utcalámpa adja.
Talán másképp ringattak volna a kezek,
ha látják, ahogy itt ülsz és ezek
a koszos rongyok vesznek körül,
egy nap pedig majd annak örül
a kirakaton kileső kövérképű boltos,
ha végre eltűnsz és a koszfoltos
kő az üzlet előtt újra tiszta lesz.
Talán másképp öleltek volna, ha ez
jobban kirajzolódik azokban a kis
tenyerekben. Nem adtak volna hamis
álmokat nagy, vaskos mesekönyvek.
S mikor megjelentek szemedben a könnyek
talán nem simogatnak vigasztalóan
hogy mosolyogni megéri valóban,
nem keresgéltek volna a nevek között
mert talán fejfa sem lesz a sírod fölött.
Ki vagy? Kit érdekel…
(Zentai Zoltán)
