A február utolsó napja, ez a napsütötte, tavaszias vasárnap két dologra is ráébresztett.
Az egyik dologra akkor jöttem rá, amikor nyakamban a fényképezőgéppel madárlesre indultam, fülelve a madárhangokat, mik is lehetnek a közelemben.
Nem lepődtem meg, amikor a tuja alól előbukkant a „valaki macskája”, aki jó szokásához híven a nyomomba szegődött. (Erről már itt is olvashattatok.) Ilyenkor sztoikus nyugalommal tudomásul veszem, hogy ő is velem szeretne tartani, és a mostanság belsőmet egyre jobban eluraló optimizmusom segítségével inkább arra koncentrálok, hogy legalább csak egy macska tart velem, nem jönnek utána a mostanság sokasodó udvarlói is, akik jelenlétükkel tovább rontják a jó madárfotók készítésének esélyeit. Meg amúgy is, mindenki szabad, csinál, amit akar.
Ő pedig oson velem. (Itt kell megjegyezzem, Remeténé szerint egy 100 kilónál is nehezebb szőrös ember meg egy olyan fehér macska, akit a holdról is látni szabad szemmel nem igazán tekinthetőek észrevétlen vadászpárosnak.)
Szóval rájöttem, hogy egyrészt ez a macska azt hiszi, hogy én is a reggeli betevőmet próbálom beszerezni ilyenkor, másrészt pedig (és ezt ma egyértelműen láttam a nézéséből) nagyon lesajnál amiatt, mert egy árva pockot sem sikerült még fognom. Kezdek aggódni amiatt, hogy rövidesen az a rész következik, hogy annyira megesik rajtam a jó szíve, hogy döglött egereket pakol a bejárati ajtónk elé, nehogy éhen haljak. Merthogy amúgy meg bír engem.
Ígyhát kettesben mentünk óvatosan fától fáig – a „valaki macskája” néha fára
is – olykor percekre megállva és mozdulatlanul figyelve a környéket. Nem ez az
első közös terepbejárásunk a bajszos négylábúval, de minden alkalommal
megfigyelhetem, hogy ő is csak szemléli a madarakat, bántani nem bántja őket.
Eltöltöttünk így sétálgatva egy kis időt, amikor rájöttem: ez a macska azt hiszi, hogy én vadászok! Teljesen logikus, hiszen osonok, figyelek, majd osonok újra.
A másik dolog, amire rájöttem, hogy az a jó az öregedésben, hogy vidám apróságokkal tudjuk meglepni önmagunkat. Ma például ebéd utáni sétámra indultam nyakamban az elmaradhatatlan fotógépemmel, amikor a kertben hatalmas vakondtúrásokat fedeztem fel. Kétszeresére ugrott a pulzusszámom és a vérnyomásom, harci kürtök szólaltak meg bennem és olyan mondatok fogalmazódtak meg agyamban, melyeket röstellnék itt leírni. Ez a felfokozott idegállapot azonban mindössze néhány másodpercig tartott csak, mert időközben leesett, hogy ezek a földhalmok azok mellett a gödrök mellett vannak, melyeket én ástam délelőtt Remeténé kérésére az ültetendő szőlőhajtásoknak.
Ha észrevételed, gondolatod vagy saját élményed is van a leírtakkal kapcsolatban örömmel veszem, ha itt lejjebb kommentben megosztod velem/velünk. De a privát üzenettel is megtisztelsz, ezt ide kattintva tudod megtenni.
