Remetemente Műhely

Vannak tárgyak, amelyek nem akarnak eltűnni.

Csak csendben várnak. Egy sarokban, egy padláson, egy műhelyben. Megkopva, néha szétszedve, néha félretéve — de még mindig tartanak valamit abból, amik voltak.

A Remetemente Műhelyben ezek a tárgyak új esélyt kapnak.

Nem tökéletesek lesznek, és nem is akarnak azok lenni. Inkább újra használhatók. Újra jelenlévők.

Egy régi, masszív faasztal felújítása közben beszélgettünk a feleségemmel. Olyan súlya volt, hogy alig lehetett megemelni — nem csak az idő miatt, hanem mert tényleg anyag volt benne. Ahogy néztük, feltűnt, hogy még az a lenti keresztmerevítő is megvan rajta, amit régen ösztönösen lábtartónak használtunk. Egy apró részlet, amit ma már sokszor egyszerűen elhagynak.

Ezek azok a dolgok, amiket érdemes megtartani.

A Remetemente Műhely nem csak felújít, hanem újragondol. Megőrzi, ami érték, és teret ad annak is, ami még csak most születik — akár fa, akár más anyag formájában.

Mert néha nem új dolgokra van szükségünk.

Csak arra, hogy a régiek újra helyet kapjanak az életünkben.

– Mit csináltál?
– Ültem kint és néztem a természetet.
– De akkor semmit sem csináltál?
– De. Kint ültem és néztem a világot.
– És történt valami?
– Fújt a szél, repkedtek a madarak, hangyák futkostak a lábamnál, még egy szöcske is rámugrott.
– De akkor nem történt semmi.
– Minden történt.
– És órákig ott voltál egyedül, remeteként?
– Tudod, jártam mindenfelé a világban, katolikus, református, evangélikus templomban, zsinagógában és mecsetben. Valakivel mindegyik helyen találkoztam. Valakivel, vagy valamivel, aki vagy ami most is ott volt kint, a hajladozó virágokban, a lepkékben, madarakban, fákban, bármerre is néztem.
– Isten?
– Nem tudom. Isten? Természet? A világ. Az élet.